Válások

A következő írásomban a saját tapasztalataimat szeretném megosztani a válásokkal és a kapcsolatok lezárásával kapcsolatban.

Az életemben három hosszabb kapcsolatot emelnék ki: egy hat éveset, egy négy éveset, valamint egy tíz éves kapcsolatot, melyből megszületett a csodálatos kislányom is.

Az első két kapcsolatomból akkoriban még nem sikerült úgy kiszállnom, ahogy ma már gondolkodom erről az egészről. Az akkori tudatszintemen én is ugyanazt a kollektív mintát ismételtem, amit nagyon sok embernél látni lehet: harag, sértettség, düh, egymás hibáztatása és az egymás ellen való áskálódás jellemezte a lezárást.

Ma már látom, hogy ez valójában senkinek nem jó.

A legutóbbi, tíz éves kapcsolatom lezárása viszont már egészen másképp történt. Bár életem egyik legnehezebb időszaka volt, mégis sikerült úgy külön utakon folytatnunk a gyermekem édesanyjával az életünket, hogy közben megmaradt köztünk az emberi tisztelet és a jó viszony.

Nagyon sok embert látok, akik félelemből, megszokásból vagy egzisztenciális okok miatt benne maradnak olyan kapcsolatokban, amelyek már régen nem működnek. Úgy gondolom, hogy amikor két ember között végleg kialszik a tűz és eltűnik az energia, akkor az hosszú távon nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is rombolóvá válhat. Ezt nagyon sok helyen látom.

Egész életemben az volt bennem, hogy ha egyszer gyermekem lesz, akkor nem szeretném, hogy ugyanazt élje át, amit én gyerekkoromban a szüleim válásakor. Mindenáron szerettem volna ezt elkerülni. Az élet azonban végül más irányba vitt bennünket.

Őszintén úgy gondolom, hogy az ember mélyen belül érzi, amikor egy kapcsolat végleg kifullad. És ilyenkor talán a legnagyobb feladat már nem az, hogy mindenáron együtt maradjunk, hanem az, hogy hogyan tudjuk ezt az egészet a lehető legemberségesebben lezárni.

Számomra elképzelhetetlen lett volna az, hogy egy vadidegen ember – egy bíró – előtt kezdjük el egymást hibáztatni és pocskondiázni annak a nőnek az életét, aki világra hozta a gyermekemet. Azt sem tudtam volna elfogadni, hogy valaki kívülről mondja meg, mikor láthatom a saját lányomat.

Szerencsére a volt párom is hasonló gondolkodással rendelkezett, és végül sikerült úgy megoldanunk a különválást, hogy mindannyiunk számára a lehető legjobb folytatás alakuljon ki.

Nem volt könnyű. A szívem szakadt meg. A kislányunknak is hatalmas változás és nehézség volt ez az időszak. De úgy érzem, végül sikerült feldolgoznia, és a mai napig jó viszonyban vagyunk egymással. A gyermekemnek pedig megmaradt az anyja és az apja is.

Soha nem tudtam volna elképzelni azt az életet, hogy kéthetente egy hétvégén találkozzak csak a saját gyerekemmel, mint egy „hétvégi apuka”.

Amit talán a legfontosabbnak érzek átadni ebből a saját történetből, az az, hogy amikor két ember útja végleg más irányba fordul, akkor próbáljanak meg szeretettel és békével különmenni egymástól.

Még így is nagyon nehéz lesz.

De a harag, a gyűlölet, az egymás elleni háború hosszú évekre képes megmérgezni mindkét ember életét – és a gyermekét is.

A szeretettel való elengedés talán az egyik legnehezebb emberi feladat. De hosszú távon úgy érzem, ez a legemberségesebb út.